Alapvetően az ember az érzésre teremtetett, illetve az érzéseken túli tapasztalásokra. Nem használjuk a képességeinket, és fogalmunk sincs, mi lenne jó nekünk. Mostanság szokássá vált a másik ember életébe belebeszélni, gyakran az embertársainkat, családtagtainkat kioktatva okoskodunk arról, mi lenne a jó nekik. Akik másokat kioktatnak, egyet felejtenek el: önmagukra figyelni. Általában azt sem tudják, saját maguknak mi lenne a megfelelő. Ahogy a mondás tartja: mindenki a saját háza táján sepregessen. Ha a saját magam értékeivel és igényeivel nem vagyok tisztában, hogyan is lehetnék a másik emberével? Ha önmagamnak képtelen vagyok egy egészséges, boldog, biztonságos életet
megteremteni, honnét veszem a bátorságot, hogy másoknak tanácsokat adjak? Embertársainkat kioktatjuk, ahelyett, hogy a saját életünkön keresztül példát mutatva élnénk meg a földi élet csodáját. Magas fokú érzelmi intelligenciára utal, ha valaki szeretetettel képes elfogadni a másik ember fejlődésének menetét. A lélekfejlődéshez hozzátartozik, hogy az egyénben fogalmazódjék meg a vágy és a megvalósítás. Veszélyes, amikor mástól várjuk életünk jobbá tételét. Nekem kell tudnom, mi a jó nekem, mi mit vált ki belőlem, mi használ nekem, mire van szükségem. Ebben kevéssé vagyunk tudatosak. Arra neveltek bennünket, hogy az érzéseinket palástoljuk, mert azokat nem szabad megélni. Azt hisszük, csak akkor vagyunk jó állampolgárok, ha követjük az elvet: „ésszel él az ember”. Ki az, aki nem szeretné, hogy megbecsüljék, hogy elfogadja a „falka”? Senki sem szeretne kirekesztett lenni, ezért fejet hajt a többség akarata előtt és beáll a sorba. Megy a kolompos után. Szeretnék a kolompos szívébe, lelkébe nézni, hogyan számol el a lelkiismeretével, hogy megtéveszt sok-sok millió embert.