A megszokott jóízű teából töltöttem magamnak és a poharat az arcom elé tartottam, mintegy jelezvén, hogy én elbújtam, mintha itt sem lennék...
Az illat nélküli gyertya jellegzetes szaga belengte az egész helyiséget. Az ablak alatt fűtőtest, előtte egy fehér lepedővel letakart matrac a földön. A vendég hölgy lefeküdt, és kissé zavartan nézett körül, melyből érzékeltem, hogy ő is most, először vesz részt ilyen utazáson. Krisztina föléhajolt, rámosolygott, és leült mellé a földre. Itt megnyugvással
érzékeltem, hogy mindkettőjük messze-messze eltávolodott tőlem, így az én jelenlétem egyikőjükben sem okozott semmilyen zavart. Krisztina megsimogatta a hölgy kezét, majd egy pár nyugtató jellegű kérdéssel és észrevétellel próbált
azonos hullámhosszra kerülni vendégével. Ahogy napokkal ezelőtt már ismertette velem, egész a magzati korig repültek vissza, és számomra is meghökkentően, de életszerűen, igaz és meggyőző válaszok születtek. Pár másodpercig az futott rajtam végig, hogy én vajon miért nem emlékszem segítség nélkül ezekre az időkre. Hamar elhessegettem önző gondolataimat, és újra testem minden porcikájával koncentrálni kezdtem.
A kérdések és a rájuk érkező válaszok egy olyan emberi sorsot bontottak ki előttem, amely már önmagában is megrázó és egyben tanulságos is volt. Az egyik kérdés után a kliens mély zokogásba kezdett, mikor szembesült azzal a gyermekkori traumával, amely megnehezítette a mindennapjait. Krisztina továbbra is fogta a kezét, látni nem lehetett, csak érezni, hogy időben és térben ott van vele, félti, óvja őt. Nem vigasztalt, nem mondott semmit, csak sugárzó
arccal megpróbálta megkérni, hogy bocsásson meg a gyermekkori sérelmekért, és tegyen pontot múltjára.
A sírást és a zokogást az egész termet betöltő nyugalom váltotta fel. A kézfogás, mely a mélyből kivezette, baráti, szeretetteljes simogatássá változott. Én is behunytam a szemem. Élveztem az időutazást, és lelkemmel, szívemmel láttam, hogy egy olyan dologban vehettem részt, amelyet eddig nem tudtam, nem is reméltem. Mikor újra körbenéztem, csak azt láttam, hogy a borongós esős idő napsütéssé változott, a gyertya kialudt, a tea elfogyott, és két mosolygós ember nézi egymást és örül, hogy megérkeztek.
- Hogy érezted magad, hogy vagy?
- Könnyen, lebegek − válaszolt a kliens.
Próbáltam olyan mondatot keresni, hogy ha a végén engem kérdeznek, hogy mit tapasztaltam, mit fogok mondani. Semmi nem jutott eszembe. Percekig ültem, mintha gondolkodnék. Igazából csak élveztem az életet, majd halkan, de határozottan csak annyit mondtam, köszönöm!
Most megismétlem, nem csak ezt az utolsó egy órát, de az együtt eltöltött többnapos beszélgetést is nagyon köszönöm!
Az író, amikor befejez egy könyvet, egy olyan művet, amelyben nem csak a saját gondolatait, de számára addig ismeretlen tudást vet papírra, akkor szeret egy kis számvetést tenni, hogy eredeti küldetésének, és az olvasóknak milyen lelki és szellemi pluszt tudott adni.
Még egyszer végigolvastam mindazt, amit Krisztinától megtudtam, amelybe oly nagy szívvel és szeretettel beavatott. És újra csoda történt velem. Nem láttam a betűket, a klaviatúrát, csak hallottam a hangját, és megjelent a szemem előtt hol nevető, mosolygós arca, hol csillogó könnyes szeme. Azt vettem észre, hogy nekem is végig az első pillanattól az utolsóig fogta a kezemet, és olyan ösvényen, olyan utakon vezetett át, amelyről csak a hála, a tisztelet, és az odaadás jut
eszembe.

Kedves Krisztina!

Végezetül, engedje meg nekem, hogy arra kérjem, hivatását, melynek feladata, hogy a viharos felhőkből tiszta eget, a tenger morajlásából napsütötte, nyugodt vizet varázsoljon, még sokáig tegye meg, mert nemcsak nekem, de mindenkinek
szüksége van rá!
Köszönöm még egyszer minden szavát, mondatát, és minden útravalóját, amely szükséges a békés, nyugodt élethez.

Zelina György